Ma egy nagyon rövid posztban szeretnék egy másik dilemmáról írni, amit a szülők megélnek egy ARFID-os gyerek mellett.
A gyerekek (és minden ember) alapvető szükséglete a biztonság iránti szükséglet. Ebbe beletartozik a biztonságos fizikai és lelki környezet, aminek fontos része az evés. A sokat emlegetett "biztonságos ételek". A szintén sokak által ismert Maslow-féle szükséglethierarchia legalapvetőbb eleme ez. Szintén a legelemibb szükségleteink közé tartozik a szeretet és a valahova tartozás iránti igényünk.
Ha belegondolunk, hogy mi történik egy evészavaros gyerek és szülei esetében, valahogy így lehet elképzelni: a szülő két tűz között érzi magát minden egyes étkezés alkalmával, főleg az első években a zavar kialakulása után, hiszen egyfelől szeretné kielégíteni a gyerek szükségleteit a biztonság tekintetében, másfelől szeretné, ha a gyermeke egészséges ételeket enne, minél változatosabban. Ez lehetetlen küldetés. Az egyik feléről le kell mondania, és az ARFID természetéből fakadóan az utóbbiról fog lemondani, mivel nincs más választása. A fizikai szükségletek nagyon fontosak, de szülőként érzelmi biztonságot szeretnénk nyújtani a gyerekeinknek mindenek előtt. És ha végiggondoljuk, ez így van jól. A legtöbb ARFID-os gyerek - jóllehet igen korlátozott étrenden él hosszú éveken keresztül - nem lesz beteg, nem marad vissza a fejlődésben, és amennyiben vitamin-, vagy tápanyaghiány alakul ki nála, azt trendkiegészítőkkel, vitaminbevitellel pótolni lehet. A biztonság iránti szükségletet viszont nem lehet mással pótolni. Szülőként tehát jól választunk, amikor ennek kielégítése mellett döntünk, ha nem is tudatosan.
Az illusztrációként használt rajzon jól látszik, mi megy végbe egy gyerek (9 éves) fejében és lelkében akkor, amikor megígérte, hogy megkóstol valamit, de aztán szembesülve a konkrét étellel, elbizonytalanodik, jó ötlet volt-e egyáltalán azt mondani, meg fogja kóstolni. Bűntudata lesz, ha nem tartja be az ígéretét, de közben nem akarja megtartani. És itt látszik, hogy ő önmaga ellenére, a saját ösztönei ellenére kellene valamit megtennie azért, mert a szülei ezt kérik tőle, és ő, jó gyerekként szeretne ennek megfelelni.
És akkor még nem beszéltünk arról, hogy milyen kép él bennünk önmagunkról mint szülőkről? Olyan, aki egészségesen táplálja a gyermekét? Vagyis a fizikai egészségét fontosabbnak tartja mindennél, hiszen ez minden alapja. Vagy olyan, aki "hagyja, hogy a gyerek azt egyen, amit akar"? Hiszen az érzelmi biztonság még a fizikai szükségleteknél is fontosabb?
És mi van akkor, ha ez a kép nem állandó, hanem ide-oda ugrál? Egyik nap ez tűnik fontosabbnak, a másik nap az?
Mindez csak egy kis, kiragadott részlet a nagy egészből. Nagyon pici, de elég fontos részlet, amit jó, ha nem vesztünk szem elől a mindennapos nehézségek közepette. Rengeteg ilyen kis momentumból áll össze az egész, a nagyobb kép, ami sokszor olyan bonyolult, hogy alig tudjuk megérteni, és pont emiatt nagyon frusztráló tud lenni. Amikor egymással ellentétes törekvéseket kell magunkban valahogy összeegyeztetni, és ráadásul mindezt egy olyan emberrel kapcsolatban, aki ugyanezt éli meg, az nagy indulatokhoz, veszekedéshez, érzelmi kitörésekhez vezethet. Ami ebben segítségünkre lehet, az a helyzet minél jobb megértése, és a betegségről való tudásunk bővítése. Ha valaminek tudjuk az okát, az kevésbé frusztrál minket, és nagyobb eséllyel tudunk nyugodtak maradni.
Itt is, mint mindig, várom az észrevételeket, kérdéseket, bármit, ami eszetekbe jut.
Σχόλια