Azt gondolom, érdemes egy kicsit körül járni a diagnosztizálás kérdését, hogy mi megy végbe bennünk, szülőkben, anyákban, apákban. Azért gondolom, hogy érdemes erre szót vesztegetni, mert feltételezem, hogy nagyjából hasonló félelmek, aggodalmak és gátlások munkálnak mindannyiunkban, és talán segítség, ha tudjátok, hogy ezzel sem vagytok egyedül, nem csak a ti fejetekben fordulnak meg ezek a dolgok..:)
A másik nagy kérdésem, hogy hányan vagytok, akiknek van hivatalosan is diagnózisa, és hogy milyen élmény volt végigmenni ezen a folyamaton? Megkönnyebbülés? Hosszú és rögös út, sok félreértéssel? Vagy sima ügy kedves és támogató szakemberekkel? Vagy valami egészen más? És mit gondoltok arról, hogy fontos-e, hogy diagnosztizálva legyen betegség? Vagy elég, ha ti magatok tisztában vagytok vele?
Szeretném, ha meg tudnátok osztani egymással a tapasztalataitokat ezzel kapcsolatban is, mert nagyon nagy segítség tud lenni, ha valaki elakadva, elbizonytalanodva érzi magát.
Szülőként sokszor nehéz szembesülni azzal, hogy a gyermekünknek valami baja van. És nem csak abban az értelemben, hogy aggódunk, féltjük egy betegségtől, hanem abban az értelemben is, hogy a gyereknek valami baj van vele. Tehát nem tökéletes. Elsőre furcsán hangozhat, de sok esetben így van. Velem sem volt másként.
Természetesen tudatosan soha nem gondoltam, hogy a gyerekeim tökéletesek. Ha bárki bármikor megkérdezte, azt hiszem, elég objektíven tudtam őket látni. Az erényeiket, erősségeiket, de a gyengeségeiket, hibáikat is.
Ugyanakkor azt elfogadni, hogy ez nem csak válogatósság, vagy rossz evés, valamiért nehéz volt. És azt hiszem, nem csak azért, mert ebben kevés külső segítséget kaptam. Az ember látja, érzi, hogy valami nincs rendben. De közben szeretné megvédeni a gyerekét. És ehhez, adott esetben, hozzátartozik az is, hogy nem teszi ki olyan helyzeteknek, ahol ő rosszul érezné magát, vagy ahol nagyon élesen rajzolódna ki, hogy valamiben más. Nem küldi olyan helyre, ahol nem tud számára biztonságos ételhez jutni, a lehető leghamarabb hazahozza óvodából, iskolából, hogy ne éhezzen. Ha születésnapra hivatalos, amíg kicsi, „kimenti”, megmagyarázza, miért nem eszik semmit. Amikor nagyobb, akkor meg valahogy mindig megoldódnak ezek a helyzetek.
De, ami még fontosabb, szülőként otthon is megvédjük a gyerekeinket. Lehetőség szerint nem tesszük ki őket rossz élményeknek, és egy ARFID-os gyerek esetén ez azt is jelenti, hogy hagyjuk a biztonságos ételeit enni, akkor is, ha azok nagyon egészségtelenek és egyoldalú táplálkozáshoz vezetnek. Nem nyúzzuk folyamatosan, hogy egyen meg olyan dolgokat, amiket nem bír. Ez is része a biztonságnak.
Tehát van az a vágyunk, hogy megvédjük, amihez hozzájöhet még egy olyan irracionális félelem is, hogy ha valamit kimondunk, valaminek nevet adunk (diagnosztizáljuk), akkor az valóra válik, vagy talán inkább pontosabb megfogalmazás, hogy még valóságosabbá válik. Ha valamiről papírunk van, bizonyítottan rendelkezünk vele, az keltheti azt az érzést bennünk szülőként, hogy ettől végérvényesebb, nehezebben kezelhető, vagy akár súlyosabbnak tűnhet maga a betegség is. Nyilvánvalóan nem tudatos félelmekről ezek, inkább nehezen megfogható és kimondható, az agyunk leghátsó zugaiban terjeszkedő aggodalmak.
Ehhez jön még, hogy egy ARFID-os gyerek anyukájaként megtapasztalt nehézségek, a gyerek hihetetlenül makacs ellenállása az új dolgok irányában, annak megélése, hogy mindent, tényleg mindent megpróbáltunk, ami eszünkbe jutott és még sincs eredménye, könnyen keltheti azt az érzést, hogy nincs kiút. Ezen nem lehet változtatni. És ha azt gondoljuk valamiről, hogy nem lehet rajta változtatni, akkor viszonylag ritkán szoktunk elkezdeni segítséget kérni, hogy egy reménytelennek gondolt változásban támogassanak minket. Vannak időszakok, amikor nem gondoljuk, nem hisszük, hogy lehet rajta változtatni. De ezek, szerencsére, elmúlnak, hogy reménytelibb, pozitívabb időknek adják át a helyüket.
Saját tapasztalatom szerint vannak mélypontok, amikor az ember hajlamosabb segítséget kérni. Aztán vannak a hétköznapok, amikor simán csak nehéz bevásárolni, kitalálni a heti menüt. És szerencsére vannak pozitívabb időszakok is, amikor valami változás áll be, és úgy érezzük, kicsit könnyebb. Hogy aztán megint jöjjön egy nehezebb időszak.
Ha van kedvetek, itt a poszt alatt kommenten, vagy a csoportba belépve lehetne folytatni ezt a gondolatmenetet, a saját tapasztalataitokkal, kérdéseitekkel kiegészítve.
Comentários