A szülő-gyerek tánc

Ebben a posztban egy kicsit pozitívabban írok arról, mit tehetünk szülőként, ami segít a kapcsolat megvédésében, mert vannak praktikus dolgok, amikről tudjuk, hogy működnek a mindennapjaink során is. Nagyon fontos, hogy egyrészt a szülő-gyerek kapcsolatot is próbáljuk védeni az ARFID káros következményeitől, és ami ugyanennyire fontos: a gyerek-étel kapcsolatot se terheljük tovább, ha nem muszáj...

Írtam már magányos kötéltáncról, ami arra az élményre vonatkozott, amit anyaként, apaként, gondozóként megélünk, amikor egy ARFID-os gyerek etetéséről próbálunk napi szinten gondoskodni. Magányos, mert legtöbbször alig-alig látható a külvilág számára, és kötéltánc abban az értelemben, hogy folyamatos egyensúlyozást élünk meg a helyzet normalizálása, illetve az időnként teljes súlyukkal ránk hulló nehézségek között.

Most arról a táncról fogok írni, ami a szülő és a gyerek között alakul ki. Mert ez is egy tánc, jó esetben. Úgy lehet a legkönnyebben elképzelni, mint a két (vagy több) résztvevő között napról-napra, percről-percre alakuló, egymás finom jelzéseire odafigyelő folyamatot, ami minden nap és minden gyerek esetében más. Jó esetben a szülő elég magabiztos ahhoz, hogy tudjon engedni, tudjon „puha” lenni, visszakozni. Írtam már a kényszerítésről, a nyomásgyakorlásról, ami egyértelműen nem előre vivő ARFID-os gyerekek esetén. Az első lépés, amit tehetünk annak érdekében, hogy mindannyiunk élete könnyebb legyen, az a nyomás megszüntetése. Igazából teljesen. Azt hiszem, először magunkban kell dűlőre jutni ezzel kapcsolatban, és elhinni, hogy nem attól leszünk jó szülők, ha ezzel-azzal próbálkozunk. Minden nyomás káros. És ebbe - érdekes módon - beletartozik a pozitív nyomásgyakorlás is. Erről is írtam, de nem fejtettem ki bővebben. Arra gondolok, hogy ha a gyerek megkóstol, megeszik valami újat, akkor ne csináljunk belőle nagy ügyet. Dicsérjük meg, persze, és mondjuk el neki, hogy ügyes, és jól csinálta, de a lehető legsemlegesebb hangnemben. Ha túl nagy a lelkesedés, az is visszaüthet, így is "nagy ügy” lesz a dologból, amit a gyermek leginkább elkerülni szeretne. Emellett ez is egy vészjel lehet arra vonatkozóan, hogy ha most ennyire örülnek annak, hogy megkóstoltam valamit, akkor tutira nem fognak békén hagyni ezzel a jövőben sem.

Magunkban ujjonghatunk, ha nem hallja, elmesélhetjük a barátainknak, de előtte csak nagyon visszafogottan örüljünk.

A tánc attól lesz tánc, hogy figyelünk a másikra, arra, hogy merre, hogyan, mekkorát lép. A tánc ekkor élvezetes. Ilyen értelemben lehet „élvezetes” egy ARFID-os gyerekkel is az élet, az étkezések. Amit tapasztalok, az az, hogy a szülők belefáradnak a folyamatos próbálkozás-kudarc körforgásba, és elvesztik a motivációjukat. Ekkor „békén hagyják” a gyereket, egyen, amit akar, „én már túl vagyok ezen” felkiáltással. De ez általában csak egy ideig működik. Méghozzá azért, mert előbb-utóbb jön egy olyan esemény, ami miatt fenntarthatatlan. Például elkezdi visszautasítani az addigi biztonságos ételeket, vagy kiderül, hogy vitamin hiánya van, és elkezdjük magunkat hibáztatni. Mindenesetre megint elölről kezdődik az egész.

Szülőként nagyon-nagyon nehéz megmaradni kreatívnak, humorosnak, kezdeményezőnek egy ARFID-os gyerek mellett. A gyerek által képviselt zárt, megközelíthetetlen étkezési magatartás ránk is hat. Úgy hat ránk, hogy idővel mi magunk is ilyenekké válunk. Talán észre sem vesszük, de felhagyunk a kísérletezéssel, nem merünk viccelődni vele az evéssel kapcsolatos dolgokkal, nem is próbálunk új ételeket mutatni neki. És ezen nem is lehet csodálkozni, ember legyen a talpán, aki nem fárad bele. Rendben van, ha elegünk lesz, rendben van, ha nem próbálkozunk egy darabig. De teljesen ne adjuk fel, mert az nem segít.

Hol lehet esélyünk?

Megpróbálom megmutatni azt a pici rést, ahol van „terepünk”. Ahol van egy pici esélyünk. És ez nem sok. A helyzet „beragadtsága” miatt sokszor elszalasztjuk, észre sem vesszük. Arra gondolok például, amikor egy új ételről beszélünk, vagy épp mi, többiek esszük, és a gyerek nem azonnali teljes elutasítással reagál rá. Itt, ha résen vagyunk, akkor észrevehetjük, legtöbbször csak a metakommunikációja alapján, hogy van egy kis esély a párbeszédre, a „táncra”. Ha például egy icipici kíváncsiságot (is) látunk a szemében a félelem mellett. Megkérdezhetjük, hogy mit gondol, egyszer, később megkóstolná-e, ha előre megbeszéljük. Vagy, ha úgy érezzük, akkor és ott is adhatunk neki egy falatot, ha ő is beleegyezik. És itt egy pillanatra szeretnék elidőzni, mert az ő beleegyezése, hozzájárulása kulcskérdés. Enélkül semmilyen változást nem remélhetünk. Ez minden terápia alapja is. Minél több információt összegyűjteni arról, hogy ő mit szeret, mit nem szeret, mit tud elképzelni, hogy megkóstoljon. Jó eséllyel még ezekben az esetekben is elutasítás lesz a végeredmény, de nem csak ez számít. Számít az is, hogy tudunk beszélni erről anélkül, hogy idegesek lennénk, anélkül, hogy összevesznénk. Sőt, jobb esetben akár még kellemes is lehet ez a beszélgetés.

Emellett szintén alapvetően fontos tapasztalat, ha valamit megkóstol, és nem ízlik neki. Ilyenkor nem kell kényszeríteni, hogy lenyelje. Próbáljuk meg ezt is úgy felfogni, hogy része a folyamatnak. Nem fog neki minden ízleni, sőt, feltehetően kevés dolog fog neki ízleni, ez a várható. Elsőre szinte semmit nem fog szeretni, idő kell, amíg az ízlelőbimbók beleszoknak az új élményekbe. Pontosan ezért nem kell idegeskedni, kétségbeesni, de még elkeseredni sem. Szülőként sem. Amit tehetünk, az az, hogy nyugtázzuk, ami történt, például: „oké, látom, nem ízlik, sajnálom! De semmi gond, nagyon ügyes voltál, hogy megkóstoltad😊 El tudod mondani, mi az, amit nem szeretsz benne? Az íze? Az állaga? Kinézete?”

Igazán fontos információkhoz juthatunk egy-egy ilyen „kudarc” kapcsán is. Segítünk a gyereknek megfogalmazni, hogy mi az, amitől fél, mi az, ami számára olyan mértékben ijesztő, hogy inkább elkerüli. És ez mindenkinek csak előny. Ne féljünk a kudarctól, tekintsünk rá tanulási lehetőségként. Minden egyes megfogalmazott félelemmel közelebb jutunk a célhoz, még ha ez akkor nem is látszik.

És végül még valami, amit tehetünk: a normalizálás. A gyerek, főleg amíg kicsi, azt hiszi, egyedül van ezzel, senki más a világon nem szenved ettől. Bűntudata lehet, szégyellheti magát, akkor is, ha ezt nem fogalmazza meg, vagy akár nem is tud róla. És ez óriási teher. És félelmetes, nyomasztó dolog a számára. Azzal segíthetünk, ha elmondjuk, nem ő az egyetlen, akinek ez a problémája van, és nem az ő hibája, hogy így működik. Emellett, ha már nagyobb, akkor elmondhatjuk azt is, hogy ezen lehet változtatni, ha ő is szeretné.

Minél tájékozottabbak vagyunk mi magunk, annál több tudást tudunk átadni a gyermekünknek is, ami biztonságosabbá és nyugodtabbá teszi a kommunikációt. Ez pedig közvetetten jót tesz mindenkinek.