Közkívánatra összegyűjtöttem, mit ne tegyünk, ha ARFID-os a gyermekünk. A lista biztosan nem teljes, örülök, ha írtok még hozzá, sőt, nagyon érdekelne, mi jut még eszetekbe, amivel ki lehetne egészíteni. Várom a kommenteket!
Ne erőltessük! Ne erőltessük se szépen, se csúnyán. Nem fog működni. Inkább éhezik.
Ne próbáljuk megvesztegetni! Ez sem fog működni.
Ne zsaroljuk! Nem lehet.
Ne éheztessük! Attól nem fog többet, jobban enni. Veszélyes lehet, mert csak még inkább összeszűkül a gyomra és még egy negatív tapasztalat társul az evéshez.
Ne ültessük az asztalnál órákig, („amíg nem eszi meg, nem kelhet fel”). Ez is zsákutca.
Ne csempésszünk az ételébe olyan összetevőket, amiket nem eszik meg, mert úgyis észreveszi.
Ne várjuk tőle, hogy majd a szociális nyomás hatására, óvodában, iskolában megeszi, amit otthon nem. Lehet, hogy szerencsénk van, és igen, de a csoda valószínűleg nem fog bekövetkezni (értsd: nem fog egycsapásra megjavulni és mindent megenni)
Azt sem várhatjuk, hogy illedelmességből, jólneveltségből megkóstoljon a nagyinál, nagynéninél, vendégségben olyasmit, amit nem érez biztonságosnak.
És mi az, amit szintén ne tegyünk?
Ne adjuk fel, ne mondjunk le róla. (bár mindenkinél eljönnek ezek a pillanatok, amikor elkeseredésünkben úgy érezzük, nem bírjuk tovább, belefáradtunk, elegünk van)
Ne várjunk nagy, látványos változásokat rövid idő alatt.
Ne kapkodjunk. Legyünk kitartóak, inkább kis lépésekkel haladjunk, (még azokkal is sokszor egyet előre-kettőt vissza lehet) de legalább ne rontsunk a helyzeten.
Ne vegyük magunkra. Nem nekünk szól. Nem is ellenünk. Ez egy betegség, nem választotta.
Ne foglalkozzunk azzal, mit mondanak a szomszédok, rokonok. Tartsuk észben, hogy ez egy makacs, nehezen kezelhető betegség, és szülőként mindent megteszünk, hogy jobban legyen.
Ne veszítsük el a reményt a változásra.
És végül: ha mégis (szinte) mindezeket elkövettük, akárcsak én, akkor bocsássunk meg magunknak, hiszen nem tudhattuk. És szerintem mindenki megérdemel minimum egy vállveregetést is😊
Comments