top of page
Keresés

Dőljetek hátra és egyetek szent halrudacskát! :)

ARFID-os gyerekeket nevelő szülőként mindannyian végig megyünk ezen az úton, kisebb-nagyobb eltérésekkel, de azért sok-sok hasonlósággal. És azoknak, akik az elején járnak, talán hasznos lehet, ha olvasnak erről. Nekem biztosan nagyon jól jött volna akkoriban.




A Karácsony az egyik legszebb, de egyben a legtöbb szorongást és konfliktust okozó ünnepünk. A világ tele van az ideális ünnepről szóló filmekkel, könyvekkel, reklámokkal. A Karácsony az az ünnep, ami – a nagykönyv szerint - a szeretetről, az együtt töltött időről, a családi harmóniáról szól. A valóság ezzel szemben az, hogy a december a legsűrűbb hónap az évben, amikor egymást érik a gyerekek fellépései, a céges bulik és az egyéb, hol kellemes, hol kevésbé kellemes kötelezettségek. A társadalmi elvárások, illetve a különböző social media felületekről ránk zúduló képek, bölcsességek, mind-mind azt sugallják, hogy mindezt úgy kellene elérnünk, hogy közben magunkra is marad elég időnk, a gyerekeinkkel pedig türelmesek, kedvesek vagyunk. Azt már felesleges is megemlíteni, hogy a lakás természetesen ragyog, és a felmenőink által bevezetett hagyományokat ápolva végig főzzük-sütjük a karácsonyi menüt. Szerencsésebbeknél ez kimerül egy pár fogásos ebédben és némi süteményben, de valószínűleg nem tévedek, ha azt gondolom, hogy sokatoknak ennél sokkal hosszabb a listája. És ez még csak a felvezetés volt...:)


Mi köze mindennek az ARFID-hoz? Ahhoz a gyerekhez, aki nem szereti a hagyományos karácsonyi ételeket? Tovább megyek, sokszor az egész karácsonyi őrületet nagyon nehezen viseli, és az a legkevesebb, hogy kellemetlenül érezzük magunkat, és nem tudjuk, hogyan kommunikáljunk a viselkedésével kapcsolatban a nagyobb család felé. Bizonytalannak, tehetetlennek érezzük magunkat, amikor éppen a legjobban kéne lennünk. És nem tehetünk róla, de sokszor haragszunk emiatt a gyerekre, aki nem tud „egyszerűen csak enni, vagy legalább megkóstolni ezt-azt”.

 

A Karácsony megünneplése még az egyébként jól működő családoknál is egy sok stresszel járó eseménysor. A fiatal szülők számára a családi minták összecsiszolása, a kompromisszumok megkeresése sem egyszerű feladat, és ebbe érkezik bele az ARFID-os gyerek, aki - mit sem sejtve - a maga szenzoros érzékenységei mentén, a fokozódó stressz hatására Karácsonykor valószínűleg még az átlagosnál is rosszabbul fog enni, és mindehhez nem átall még ártatlan képet is vágni. Hiszen ő ebből a szempontból egy másik dimenzióban mozog, az ő biztonságos ételein nem változtat az, hogy éppen milyen napot írunk, és sajnos az sem, hogy az anyukája, apukája valami extra finomat, vagy valami olyat főzött, amit ezen a napon mindig enni szokás.

 

A Karácsony azért is kiemelkedően nehéz az ARFID-os gyerekekkel, mert az egész ünnep iszonyúan össze van fonódva az ételekkel. A szüleink, nagyszüleink generációja számára a Karácsonyhoz a nagy trakták, a sokszor mértéktelen evés kapcsolódott, miután halálra dolgozták magukat előtte. A mi generációnk - amennyiben elég szerencsések vagyunk - már kevésbé rabja ennek a hagyománynak. Nekünk már sok szempontból könnyebb LEHET a Karácsony. Akkor lehet könnyebb, ha megengedjük magunknak, hogy ne pont úgy csináljuk, ahogy a szüleinktől láttuk. És ez nagyon jó. De a tény, hogy a közös étkezések, az együttlét fontos, ettől nem változott.

 

Az én karácsonyi evolúciómban a hagyományos ételek hamar megbuktak a gyerekek rostáján, és azokról elég könnyen le is mondtam. De sosem felejtem el azokat a Karácsonyokat, amikor még naivan bíztam egy kicsit benne, hogy majd ha nagyon gusztusos/jó illatú/szép levest/főételt/süteményt készítek, legalább megkóstolja. Ezekből azért volt egy pár. Hát, nem kóstolta. Vagy maximum egy molekulányit, majd udvariasan azt mondta, köszöni szépen, de „most nem kér”. És – mindannyian tudjuk – ez egy ARFID-os gyerek esetében mit jelent: azt, hogy soha többet nem fog kérni belőle. Vagy egyszerűen csak azt mondta, nem szereti. És bármilyen okos, türelmes és felvilágosult anyuka voltam már akkor is, nem esett jól, és nem tudtam lazán átsiklani fölötte. Talán úgy tettem, mintha, de valójában, belül mindig rossz érzés volt. Nem is azért, mert magamra vettem, hanem azért, mert nem értettem, hogy hogyan lehet az, hogy nem ízlik neki valami, ami ennyire finom. És sajnáltam, hogy kimarad ebből a sok jóból, amit mi, többiek úgy élvezünk.

 

De azért, mert nekünk finom valami, nem biztos, hogy a gyerekünknek is ízleni fog. És ebben a legváltozatosabb mintázatot találjuk, minden egyes gyerek más és más, és még azt sem mindig lehet kiszámítani, hogy minek lesz sikere, hiába ismerjük a szenzoros preferenciáit. Arról nem beszélve, hogy az étel látvány alapján való elutasítása, ami rengeteg ARFID-os gyerekre jellemző, mindenképpen kellemetlen érzést kelt a szülőkben, különösen akkor, ha sok időt, energiát fektetett bele az elkészítésébe.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a következő lépcsőfok az volt, hogy elkezdtem kísérletezni a legkülönfélébb ételekkel. „Ki tudja, hátha ízlik neki” alapon. És ezt még élveztem is, mert lehetett kreatívan főzni. Rengeteg jó receptet találtam, amiket a mai napig sokszor megcsinálok. De az ARFID-on, az új ételekkel szembeni bizalmatlanságon ez önmagában fikarcnyit sem változtatott.

A végső szintet akkor értem el, amikor megértettem, hogy a fejem tetejére is állhatok, akkor sem fog a biztonságos ételein kívül mást megenni, Karácsony ide vagy oda. Sőt: Karácsonykor az előbb említett okok miatt még annyira sem😊 A Karácsony, de az összes többi sátoros és egyéb ünnep alkalmatlan az ARFID-os gyerek étrendjének bővítésére. Csodák persze vannak, és előfordulhat, hogy megkíván valamit, amit eddig nem kóstolt, de ez a kivétel. A kivétel, aminek akkor van a legnagyobb esélye, ha egyáltalán nem számítunk rá.

 

A karácsonyi menüt tehát úgy kellett kialakítani, hogy mindenki jól járjon. Magyarul vannak a biztonságos ételek, és mellette valami más, ami meg évről-évre változik.

 

Ha csak nuggetset, vagy halrudacskát eszik a gyerek, akkor legyen az is! Legyen halrudacska, csak szebb terítékkel, kicsit máshogy tálalva. A többieknek lehet mást főzni, amit ő is megkóstolhat, ha szeretne. De semmi kényszer, csak ha ő magától érdeklődik. Nem a feltálalt ételek mennyiségétől és még csak nem is a minőségétől függ a karácsonyi hangulat, az együtt töltött idő milyensége. Vannak családok akik számára ez nagyon fontos, de nem vagyunk egyformák, ebből a szempontból sem. És nem rosszabb anyuka az, aki „csak” halrudacskát süt Karácsonyra, mint az, aki töltött káposztát készít. És nem rosszabb gyerek az, aki csak halrudacskát eszik, mint az, aki mindenfélét. De az ARFID-os gyerek számára sokszor nehéz a családi étkezéseket végig ülni, nemcsak a szenzoros túltelítődés miatt, hanem a társas összehasonlítás miatt is. Megéli a saját másságát, látja, hogy a többiek, a testvérei, unokatestvérei megesznek, megkóstolnak dolgokat, amiket ő nem mer, és bármennyire elfogadó a család, ez akkor is nagyon nehéz a számára. Úgy tudunk neki segíteni, ha nem kell magyarázkodnia, hanem elfogadjuk, hogy a Karácsony nem változtat az ARFID-on. Ha ezt tényleg belátjuk, megértjük, és elfogadjuk, akkor sokkal zökkenőmentesebb lehet az egész, és mindannyian jobban érezhetjük magunkat.

 

És ARFID-os gyerekeket nevelő anyukák, apukák, megérdemlitek, hogy jól érezzétek magatokat, mert ahogy a kutatásból is kiderült, ez egy hosszú, rögös és sokszor magányos út, ami jelentős mindennapi stresszel jár.

 

Szóval legalább ilyenkor: dőljetek hátra és egyetek nyugodtan szent halrudacskát! :)

 

 

Kellemes ünnepeket nektek:

 

Orsi


108 megtekintés0 hozzászólás
bottom of page