Mentalizáció és ARFID

Mentalizációnak nevezzük azt a képességünket, hogy saját magunk és mások viselkedését mentális állapotokkal magyarázzuk. Ez a képességünk nem veleszületett, hanem a korai fejlődésünk során, a kötődési kapcsolatban alakul ki, többek között az érzelemszabályozás, illetve a figyelem irányításának képessége mellett.

A mentalizáció kialakulásához sok összetevő szükséges. Az újszülöttek számára a negatív érzések diffúzak, nem lehatárolhatóak, vagy lokalizálhatók a testükben, és mivel teljesen ki vannak szolgáltatva a környezetüknek, az érzés intenzitásának csökkentése szempontjából is a gondozókra vannak utalva. Ha a gondozó úgy tekint a gyermekre, mint egy mentális állapotokkal bíró személyre, és ennek megfelelően viselkedik vele, akkor a gyermek apránként megtanulja, hogy önmagára ugyanígy tekintsen. Ha az éhség kezdetben mindent elsöprően negatív érzését vesszük példaként, akkor láthatjuk, hogy az egész pici baba nem tudja, mi a baja, csak azt érzi, hogy valami nagyon rossz, ezért sír. A gondozó, ha jól mentalizál, erre úgy reagál, hogy végiggondolja, mi lehet a baba baja. Talán pelenkát kellene cserélni? Esetleg régen evett, és éhes? Vagy megijesztette valami? Ha arra jut, hogy valószínűleg az éhség a sírás oka, akkor azt a gyereknek visszajelzi, például azt mondja kedves hangon: „Valaki nagyon éhes lehet...”. Majd megeteti, amitől a gyerek megnyugszik, az éhség elmúlik. Ebben a folyamatban a gyermek megtanulja, hogy azt a kezdetben behatárolhatatlan és emiatt borzasztóan ijesztő élményt éhségnek hívják, és lehet csillapítani. Van neve és elmúlik. Emellett megtanulja, hogy ő az, aki ezt érezte, és az anyukája/apukája ezt tudja. Ezek a személyiségfejlődés és a mentalizáció, illetve érzelemszabályozás építőkövei a mindennapi interakciókban.

A mentalizáció kialakulásának elengedhetetlen tényezői emellett a tükrözés, az érzések „jelölése”, illetve az, hogy az anya/gondozó különálló személyként érzékelje és konceptualizálja önmagát és a gyerekét. A tükrözés röviden az a folyamat, melynek során az anya, vagy az elsődleges gondozó a gyerek által megélt érzelmeket saját maga is átéli az empátia segítségével, és ezeket, kissé megváltoztatva a gyerek számára „visszatükrözi”. És itt a hangsúly azon van, hogy kissé megváltoztatva. Nem egy az egyben, vagy felnagyítva. Itt kap szerepet a pszichológiában „jelölésnek” nevezett folyamat, ami arra vonatkozik, hogy az anya, azáltal, hogy ő maga is átéli bizonyos mértékben a gyerek érzését, hozzátesz a saját érzéseiből, így amit visszatükröz, az egyfajta keveréke lesz kettejük érzéseinek. Miért jó, vagy fontos ez? Képzeljük el azt a helyzetet, hogy a gyerekünk elveszíti kedvenc plüssállatát. Ő nyilvánvalóan kétségbeesik, szomorú lesz. Mi, ha megengedjük magunknak, hogy átéljük az ő szomorúságát, akkor képesek leszünk azt visszatükrözni: hallani fogja a hangunkon, hogy szomorúak vagyunk mi is, látni fogja a tekintetünkben a részvétet. De nagyon fontos kiemelni, hogy miközben átérezzük a gyermekünk szomorúságát, bennünk ez kissé megszelídül, keveredik bele egy kis remény, megnyugtatás is, hiszen mi tudjuk, hogy valahol ott van az a plüssmaci a lakásban. Sőt, akár keveredhet bele egy kis előrevetített öröm is, mivel tudjuk, hogy mennyire fog majd örülni neki, ha meglesz. És ezt az egész „csomagot” tükrözzük vissza neki. Nem csak az ő általa megélt kétségbeejtő szomorúságot. Ezen a módon tanulja meg a gyerek lépésről-lépésre, az érzések megnevezését, azt, illetve azt, hogy szabályozhatóak, kontrollálhatóak. Emellett azt is megtanulja ezáltal, hogy a különböző személyek érzései különbözhetnek egymástól, és ez így van jól. Ezek az érzelemszabályozás folyamatának a legfontosabb építőkövei. Ahhoz, hogy ez jól menjen, szüksége van azonban egy harmadik összetevőre is, nevezetesen arra, hogy az anya önmagát és gyermekét különálló személyként észlelje. Arra, hogy a szülő képes legyen végiggondolni: én azt gondolom, hogy te azt gondolod, hogy én azt gondolom. Ez elsőre talán furcsának és bonyolultnak tűnik, de annyira nem is az. Vannak szülők, akik esetében inkább így működik a dolog: én így gondolom/érzem, ezért neked is ugyanígy kell gondolnod/érezned. Ez általában nem tudatosan zajlik le a szülőkben, sokkal inkább tudat alatti folyamatról van szó. Sokszor megfigyelhető, hogy a szülők azt gondolják: itt ez a finom étel, amit én szeretek, biztosan a gyereknek is ízleni fog. Mondjuk is gyakran: „miért nem kóstolod meg? Olyan finom!” És közben nem gondoljuk végig, hogy nekünk finom, neki pedig lehet, hogy nem.

A jó mentalizáció azt jelenti, hogy a gyermek megtanulja, ő egy különálló, saját érzésekkel és gondolatokkal bíró személy, amely érzések és gondolatok különbözhetnek mások érzéseitől és gondolataitól, és amelyek meghatározzák, magyarázatul szolgálnak arra, hogy hogyan viselkedik.

Az evészavarok esetében ennek az egész folyamatnak az etetési helyzet szempontjából van jelentősége. A szülő, legjobb tudása szerint próbálja táplálni a gyermekét. A gyerek, ideális esetben, erre jól reagál: szereti, amit adnak neki, nyitott az új ízekre, textúrákra, és kedvesen elfogadja a szülő által elkészített ételt. Az idilli helyzetbe azonban könnyen hiba csúszhat, és mint tudjuk, az ARFID-os gyerekek esetén már sokszor a hozzátáplálás során jelentkeznek az első nehézségek. A gyerek nem viselkedik az elvárásoknak megfelelően. A szülő nem érti. Próbálkozik mindenfélével, az összes praktikát beveti, minden módszernek utánanéz. De egy igazi ARFID-os esetén ezek fabatkát sem érnek. Az etetési helyzet egyre frusztrálóbbá válik, nem csak a gyerek, de a szülő számára is. A gyerek szorong, mert nem szereti az ételeket, amiket felkínálnak számára, a szülő pedig azért szorong, mert nem tudja megszüntetni a gyerek félelmét, szorongását. A szülő szorongása aztán még tovább növeli a gyerek szorongását, és így folytatódva tovább ördögi kör alakul ki, amely általában a rezignáltság, tehetetlenség és néha új lendületet kapva egy-egy fellángoló próbálkozás között oszcillál. A szülő – nem is csak tudattalanul – megéli saját elégtelenségét szülőként, amihez sokszor az elutasítottság érzése is társul, hiszen az étel elutasítása sokak számára a saját elutasításukat szimbolizálja. Ezek a nyomasztó negatív érzések a szülőben azt eredményezik, hogy nem tudja magát „leválasztani” érzelmileg a gyerekéről, így nem tudja nyugodtan kezelni a helyzetet, hanem érzelmileg belesodródva reagál. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen a gyerek életben maradása a tét.

Szülőként sokszor az első jel, amire felkapjuk a fejünket, az a gyerek szokatlan reakciója bizonyos ételekre. Például amikor elfordítja a fejét, öklendezik. Sokszor ekkor érezzük először azt, hogy eszköztelenek vagyunk. Nem tudjuk, mit érdemes, vagy egyáltalán lehet ebben a helyzetben tenni. Arra nincs forgatókönyvünk, hogy a gyerekünk nem szereti azokat az ételeket, amiket mi magunk és általában az emberek megesznek. A gyerek erős negatív érzései (undor, félelem, harag) következtében mi is könnyen érzelmileg túlfűtött állapotba kerülhetünk. Az ARFID esetén ráadásul a bevált módszerek alkalmatlanok. Nem vezetnek sehová. Így kerülünk kutyaszorítóba, egy egyre beszűkültebb tudatállapotba, ahonnan sokszor nem látjuk a kiutat.

Ez az, amit a mentalizáció összeomlásának is nevezünk. Ilyenkor „lila köd” borul az agyunkra, nem tudunk gondolkodni, beszűkültségünkben képtelenek vagyunk kilépni a saját nézőpontunkból, vagy akár csak kicsit távolabbról szemlélni a helyzetet. Ez az állapot mindenki, még a felnőttek számára is félelmetes, ezért, ha csak lehetőségünk van rá, elkerüljük. Így vezet ez szép lassan ahhoz, hogy a szülők ezeket az ételek által kiváltott konfliktusokat elkerülendő, elkezdik a gyereknek a biztonságos ételeit adni. Ez eddig üdvözlendő is, hiszen tudjuk, hogy ARFID esetén ez a megoldás egyik kulcseleme. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan azt élik meg, hogy feladják, rezignálttá válnak, nem szeretnek már főzni (pedig régen esetleg szerettek), bevásárolni, és az evési szituációk sem okoznak örömet a számukra sem. Az ő, ételekkel kapcsolatos percepciójuk is beszűkültté válik, két kategóriára korlátozódik: amit a gyerek szeret, és amit nem szeret. Ez azért baj, mert nem hagy teret a változtatásnak, a reménynek. És főként baj, mert nem segít a gyereknek a saját intenzív rossz élményét megérteni, felcímkézni, illetve hosszabb távon megváltoztatni. Visszatérve a fő témához, nem tanulja meg mentalizálni ezeket az érzéseket, illetve a tükrözésből kivész a „jelölés”, az érzések kevert visszaadása.

Ha egy negatív érzelmi élményt kerülünk, az rövid távon megkönnyebbülést hoz, hosszú távon viszont nem megoldást, hanem a helyzet betokosodását eredményezheti.

De akkor mit tehetünk? A kutatások alapján tudjuk, hogy az ARFID-os gyerekekre általában is jellemző a kognitív rigiditás, ami a rugalmatlan gondolkodást, fekete-fehér látásmódot és a szempontváltásra való képtelenséget jelenti. Ha ezen tudunk változtatni, az az evésükre is hatással lesz. Éppen ezért, amikor egy ételt elutasítanak, akkor érdemes jól körül járni, miért is teszik ezt pontosan. A kinézete, az íze, vagy az állaga miatt? Esetleg valami más okoz náluk undort? Ezt a gyerekek eleinte nem szeretik, mert számukra ez az aktuális helyzetben azt jelenti, hogy egy olyan dologgal kell foglalkozniuk, amit a legszívesebben elkerülnének. De hosszú távon mégiscsak eredményre vezet, hiszen a kérdések, ha jól tesszük fel őket, azt tükrözik számára, hogy őszintén kíváncsiak vagyunk rá, hogy miért nem szeret bizonyos dolgokat. A legfontosabb összetevő ebben az őszinte, szinte naiv kíváncsiság. Amikor nincsenek előzetes elképzeléseink, elvárásaink azzal kapcsolatban, hogy mit fog mondani. Ha segít, képzelhetjük azt, hogy ez az első alkalom, amikor ilyesmi történik, és semmit nem tudunk a gyerekünk evési szokásairól. Az őszinte kíváncsiság kapcsolatot teremt, nem szorongató helyzetet. Ha a gyerek azt érzi, hogy azért kérdezzük, mert tudni szeretnénk, mi megy végbe benne, akkor szívesebben válaszol, mint ha azt érzi, hogy valójában azért kérdezzük, mert rá akarjuk venni, hogy megegyen valamit, amit nem szeret. Vagy azért, hogy bebizonyítsuk, nincs igaza. A „honnan tudod, nem is kóstoltad?” nem igazi kérdés. A miért nem szereted sem túl nagy segítség, mert túl nehéz a megválaszolása, különösen kisebb gyerekek esetén.

Igazi, őszinte kíváncsiság vezérelte kérdés lehet például a „milyen érzés a sajt a nyelvednek?” Vagy „hol érzed a ropogósságot? A szád melyik részén?” Ezek konkrét, érzékszervekkel kapcsolatos élményekre kérdeznek rá, megkönnyítve a gyerek számára a válaszadást, és emellett nem implikálnak vádaskodást. Ezeket a kérdéseket a biztonságos ételekkel kapcsolatban is feltehetjük, sőt, kifejezetten hasznos azokkal kezdeni, mert sokkal könnyebben tudnak rá válaszolni a gyerekek. Azt érhetjük el ezzel, hogy:

1. Megtanulják, hogy ki lehet fejezni az ételekkel kapcsolatos testi és lelki érzéseket.

2. Ezekre a szüleik kíváncsiak.

3. A szüleik elhiszik, amit mondanak, és ők maguk is bízhatnak a saját testük jelzéseiben.

4. És végül: az ételekkel kapcsolatos érzések sokfélék, színesek és nem fekete-fehérek.

Az ételekkel kapcsolatos negatív és pozitív élmények, érzések együttes feltérképezése az egész helyzet jobb mentalizálásához vezet. Ehhez szorosan kapcsolódva a negatív érzések is artikulálhatóvá válnak. Például nem szeretem azt az érzést, amit a sajt megrágásakor érzek, mert nyálkás és hideg. Ez egy fontos szempont, ami segít neki önmaga megértésében, nekünk pedig az ő élményeinek megértésében és elfogadásában. Emellett segít az érzések "kibírásában", megtanulja, hogy attól, hogy valami rossz, még nem kibírhatatlan. És az is lehet, hogy idővel változik.

Osztozunk vele az élményben, ami közelebb hoz minket egymáshoz.

Ez egy hosszú, sziszifuszi munka, ami nem hoz gyors, átütő eredményeket. De mindenképpen megéri. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy minél többet megtudjanak a szülők erről a betegségről. Ha tudjuk, hogy milyen mechanizmusok hatnak ránk, akkor nagyobb eséllyel tudjuk kézben tartani a dolgokat, és csökkenteni a stresszt. Az ARFID legnehezebb aspektusa szerintem az, hogy egy tökéletesen ismeretlen terepen kell szülőként navigálnunk, egy olyan helyzetben, ami naponta többször ismétlődik és egyáltalán nincs rá forgatókönyvünk. Mindannyiunknak meg kell írni a sajátját, amiben a tudás a legnagyobb szupererőnk.