top of page
Keresés

Validáljunk, de hogyan?

Az érzelmi validálásról biztosan mindenki hallott már valamit. Röviden összefoglalva azt jelenti, hogy szülőként elfogadjuk a gyerekeink érzéseit, élményeit, megéléseit olyannak, amilyennek ő érzi azokat. Ez egy állandó „párbeszéd” szülő és gyereke között, ami a kötődés minőségét, a gyermek érzelemszabályozását, önbizalmát, és a későbbiekben az identitását is meghatározza. A folyamatba sokszor hiba csúszhat, és csúszik is, hiszen szülők vagyunk, tehát emberek. Hibázunk. De ez nem feltétlenül baj. Nem baj, amíg észrevesszük, akár utólag, és megpróbáljuk kijavítani a hibát, megpróbáljuk helyreállítani a kapcsolatot.


A validálás egy ARFID-os gyerek esetében különösen nagy kihívás.


Az ARFID-dal járó szorongás, az ételekkel, evéssel kapcsolatos félelmek irracionálisak, szülőként, kívülállóként nehezen érthetőek. És pontosan emiatt nehéz őket validálni is. Amikor egy gyerek fél az oltástól, a fogorvostól, vagy akár a kutyáktól, azt értjük, át tudjuk érezni, és emiatt általában empatikusan tudunk hozzá viszonyulni, minek köszönhetően viszonylag hatékonyan meg tudjuk nyugtatni a gyerekeket ezekben a helyzetekben. Ugyanakkor az ételekkel kapcsolatos félelmeiket sokszor nem értjük, nem tudjuk átérezni, és emiatt legjobb esetben is legfeljebb ignoráljuk azokat, megpróbálunk nem tudomást venni róluk.


Mit él át a gyerek ebben az esetben?


Ha egy gyerek nagyon szorong egy helyzetben, vagy nagyon fél valamitől, ami mindenki más számára könnyűnek tűnik, az több szempontból is extrém nehéz helyzetbe hozza. Egyrészt elszigetelődik a többiektől, hiszen alapvetően más az élmény, amit átél, és nem tudja megosztani senkivel a tapasztalatait. Másrészt úgy érezheti, hogy ő furcsa, más, mint a többiek, ami csak tovább növeli az izolációt. Harmadrészt bűntudata lehet, szégyellheti magát mindezek miatt.

Ha egy ARFID-os gyerek egy evési helyzetben extrémen szorong, és a környezete emiatt bünteti, akkor még jobban fog szorongani, és mindezek a reakciók felerősödnek, ördögi kört hozva létre. Ha a környezet nem reagál negatívan, hanem igyekszik elkerülni a reagálást, akkor a gyerek egyszerűen egyedül marad az érzéseivel, és az ezekkel való megküzdéssel. Minél kisebb a gyerek, annál nehezebb ez számára. Az érzelemszabályozás olyan, mint az autóvezetés: nagyon sok készséget kell elsajátítani hozzá, egy nagyon bonyolult folyamat részeként, aminek van elméleti és gyakorlati része is. Eleinte a tanuló vezető mellett ott ül az oktató, és nem csak szóban ad utasításokat, hanem szükség esetén beavatkozik: behúzza a féket, ha kell. Valahogy így képzelhetjük el a gyerekek érzelemszabályozásra tanítását is: kis gyerekek esetén szülőként a mi feladatunk, hogy megnyugtassuk őket, hogy megtanítsuk nekik, hogyan tudják megnyugtatni saját magukat. Eleinte mi húzzuk be a féket, és ebből megtanulja, hogy mikor kell behúzni ahhoz, hogy ne legyen baj.


Ha valóban segíteni akarunk a gyerekünknek, ahhoz elengedhetetlen, hogy érzelmileg validáljuk ezekben a mindannyiunk számára nehéz helyzetekben. Nekünk, szülőknek is nehéz egy ilyen helyzet, számos okból kifolyólag. Egyrészt feltehetően mi is stresszesek leszünk, amikor a gyerek feszült. Emellett általában nagyon nehéz ezekről a dolgokról beszélni, nehéz az evéssel kapcsolatos szorongásokat szavakba öntenünk, hiszen minél kisebb a gyerek, annál inkább szorong, ugyanakkor annál kevésbé tudja ezt verbalizálni. Ha megkérdezzük, mi a baj, a legtöbbször azt a választ kapjuk, hogy „nem tudom”. És ha mindez még nem lenne elég, szülőként félünk is sok mindentől. Félünk attól, hogy „elkényeztetjük”, ha nem lépünk fel elég szigorúan, határozottan. Attól, hogy megerősítjük a helytelen viselkedést, amit pont eltüntetni szeretnénk. Attól, hogy nem lesz elég „erős”, „kemény”, amikor nagyobb lesz, vagy felnő. Attól, hogy a többi családtag mit fog szólni. Attól, hogy ha megpróbálunk megérteni valamit, ami szokatlan, azzal „zöld utat” adunk neki. Sokszor ez a legutóbbi a legerősebb félelmünk. Az ismeretlentől való félelem nagyon erős mindenkiben, és ez alól a felnőttek sem kivételek.


Pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy mindezek a félelmeink alaptalanok. Ha egy gyerek fél, szorong, és mi szülőként megpróbáljuk kideríteni az okát, az önmagában megnyugtató tud lenni a számára. Nem biztos, hogy sikerrel járunk, de ha őszintén érdekel minket, hogy mi a baj, az már fél siker. Ha pedig el tudjuk fogadni, hogy irracionálisan ugyan, de tényleg nagyon fél egy ételtől, az hatalmas dolog. És itt van egy nagyon fontos részlet: a félelem, a szorongás valós. Azzal, hogy ezt elismerjük, validáljuk, úgy érezheti, hogy egyrészt fontos a számunkra, másrészt „normális”, amit tapasztal. „Normális” abban az értelemben, hogy az ő adottságait, ételekhez való viszonyát tekintve érthető, megérthető. Ha mi úgy félnénk megkóstolni egy ételt, mi is így éreznénk magunkat. Harmadrészt ez a nulladik lépés az érzelemszabályozásban. Az érzések, érzelmek megnevezése és elfogadása. Csak miután ez megtörtént, tud egy érzelmileg felfokozott helyzet csillapodni.


Ha egy gyerek szorong, az rengeteg alakot ölthet: szótlanná válhat, hisztizni kezdhet, agitáltnak tűnhet, szétszórtnak, agresszívnak, magába zárkózottnak, és folytathatnánk a sort. De mindez a felszín, a viselkedés. A mögötte rejlő ok a szorongás. A szorongás, ami jól ismert, és mindenki esetében hasonló testi változásokkal jár. Amikor a gyerekünk viselkedése hirtelen megváltozik, érdemes arra gondolnunk, hogy ez csak a felszín, és a mögöttes ok a szorongás, ami szapora szívverést, izzadást, felszínes légzést, az agyra boruló „lila ködöt” hoz magával. Ha oda tudunk menni hozzá és rátenni a mellkasára a kezünket, érezni fogjuk, hogy a szíve majd’ kiugrik a helyéről. Amikor ellenszegül, hisztizik, nem mond semmit, akkor jó eséllyel kalapál a szíve. És ez a lényeg, ezt érdemes észben tartanunk, és ha képesek vagyunk rá, validálnunk. Ha pedig az adott pillanatban nem vagyunk képesek rá, akkor amikor azok leszünk, térjünk vissza, beszéljük meg, mondjuk el, ha tudjuk, mit rontottunk el. Nem veszett el semmi, ha valamit nem tudtunk azonnal jól csinálni. Mindig van lehetőség a kapcsolat helyreállítására, sőt, ami azt illeti, ezek azok a pillanatok, amik igazán emlékezetesek, és a kapcsolatunk megerősödéséhez, a bizalom mélyüléséhez, és valódi, elfogadáson alapuló önbizalomhoz vezetnek a gyermekben.

30 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

Comentários


bottom of page