Az érzelemszabályozásról volt már szó, és itt még egyszer szeretnék visszatérni rá egy tervezett kóstolásnak nevezett módszer ismertetése mellett. A legutóbbi szülőcsoporton, és az egyéni konzultációk alkalmával is felmerült a kérdés, hogy hogyan maradjunk nyugodtak, amikor a gyerekünk nem akar enni? Vagy nem akar megenni valamit, amit eddig szeretett? Esetleg ránézésre utasít el egy ételt, amivel kapcsolatban mi előzetesen nagy reményeket tápláltunk. Ezek mind-mind olyan helyzetek, amiket szülőként nehéz megélni, főleg úgy, hogy közben ne veszítsük el a türelmünket.
Mint már erről is volt szó, az evés nagyon ingerdús tevékenység. Rengeteg szenzoros „adatot” hordoz magában, és amennyiben szenzorosan túlérzékeny a gyerekünk, ezek kellemetlen és kontrollálhatatlan ingerek a számára. Emiatt túlterhelődik az idegrendszere, stresszreakciót ad: harcol/menekül/lefagy. A krónikus stressz így vezet rugalmatlan mintázatokhoz az evésében, és ta nagyobb képet tekintve a család evési szokásaiban is.
Szinte mindannyian arról számoltok be, és ez az én személyes tapasztalatom is, hogy a gyerek beszűkültsége hosszú távon a szülők, a család beszűküléséhez vezet az evés, ételek terén. Előbb-utóbb elveszítjük a lelkesedésünket, amivel új ételeket keresünk, a hitet, ami átsegít a legnehezebb napokon, és azt a reményteljes hozzáállást, ami lehetővé teszi, hogy újra és újra megkérdezzük: „megkóstolod?”. A legtöbben azt mondjátok, már nem szerettek annyira főzni, mint régen, hogy sokszor nincs kedvetek bevásárolni, főzni, és a családi étkezések elvesztették azt az élvezetes, örömteli jellegüket, ami régen olyan jellemző volt rájuk. Mindez teljesen érthető, és azt hiszem, sokan magatokra ismertek a leírásban. És ha mindez nem lenne elég, a rezignáltság mellett gyakori vendég a konyhánkban a frusztráció, szorongás, sőt a harag is. Szorongunk, hogy nem eszik a gyerekünk, frusztráltak vagyunk, mert nem tudjuk megoldani a helyzetet, és haragudhatunk is rá, mert nem „működik együtt”, nem egyszerű vele az élet. Ez mind jogos és érthető érzés a részünkről. Ugyanakkor egy ARFID-os gyerek esetén az evés soha nem mérhető a szokásos mércékkel, nem hasonlítható még a legválogatósabb gyerek evéséhez, táplálásához sem. Sokkal nagyobb stresszt és frusztrációt jelent nekünk, és az egész család számára is a mindennapjainkban. Éppen azért fontos, hogy legyen egy egyértelmű tervünk az evésével kapcsolatban. És legyenek a fejünkben hosszú távú célok, hogy mit, miért csinálunk a jelenben.
Az első lépés az, hogy elfogadjuk, ez egy betegség, amit a gyerek nem választott. Ha tehetné, nem lenne ilyen, nem viselkedne így. Neki is nehéz. Mi pedig szintén nem tehetünk róla, nem miattunk lett ilyen.
Óvodásokkal sokszor nagyon nehéz, mert ők egyáltalán nem motiváltak a változtatásra. Ők alapvetően jól vannak így, ahogy vannak. Megkapják a biztonságos ételeket, a szüleik szeretik őket, és egyelőre nem fenyegeti őket az a veszély, hogy táborba menjenek, vagy más miatt hosszabb időre el kelljen hagyniuk a családi fészket. Ezzel a korosztállyal az is nagy nehézség, hogy a neophobia ebben az életkorban tetőzik, így eleve nehezebb az ő etetésük, mint a nagyobbaké, vagy a kisebbeké. Az óvodások esetén is ugyanaz az első lépés, mint nagyobbaknál: a helyzet elfogadása, a biztonságos ételek adása úgy, hogy közben a lehető legtöbb féle étellel találkozzon a gyerek, a lehető legváltozatosabb formákban. Süssünk, főzzünk, és együnk is együtt. Minél több az expozíció (új ételekkel való találkozás), annál nagyobb a valószínűsége, hogy később megkóstolja majd. Ne kínálgassuk, együk, amit ennénk amúgy is, és várjuk meg, amíg ő érdeklődik. A legtöbb esetben ez bekövetkezik, ha tényleg kibírjuk, és nem próbáljuk „rávenni”, hogy kóstolja meg. De ha nem, az csak annyit jelent, hogy még nem érett meg a helyzet a nyitásra. Várjunk türelmesen. Előbb-utóbb lesz valami, ami felkelti az érdeklődését. Emellett megpróbálkozhatunk náluk is új ételek kóstoltatásával, de ehhez sok türelemre és kreativitásra van szükség. Az alapelv az, hogy egy ételt legalább 10 alkalommal kell megkóstolniuk ahhoz, hogy megkedveljék. Mivel az ő esetükben sokszor nincs motiváció, úgy könnyíthetjük meg ezt a számukra, és saját magunk számára is, ha egy természetes következményhez kapcsoljuk az új étel megkóstolását. Például, "Ha megeszed ezt a kis darab X-et, akkor tovább mesélek." Vagy tovább nézhetjük a mesét, vagy tovább játszhatunk. Tulajdonképpen egy számára élvezetes, önmagában jutalmazó tevékenységet szakítunk meg, és "csempésszük bele" a kóstolást. Fontos, hogy ha nem tudja lenyelni, kiköphesse, és legyen kéznél a kedvenc itala, hogy leöblíthesse. A legfontosabb a konzisztencia: ne adjuk fel, ha egy-két alkalommal nem szerette. Legalább 10 alkalom szükséges.
Iskolásokkal, 8-10 éves kortól már meg lehet próbálni a tervszerű kóstolást, amit a szülőcsoporton, illetve az egyéni konzultációkon személyre szabottan „tanulunk”. Ennek az a lényege, hogy minimum 10 alkalommal, stresszmentesen, nagyon kicsi adagot kóstoltatunk a gyerekkel. Ahhoz, hogy egy új ízt elfogadjon, megszeressen, náluk is legalább ennyi alkalom szükséges. Ha csak egyszer kóstol meg valamit, szinte biztos, hogy nem fogja megszeretni. Az új étel teljesen új információkat jelent a szenzoros rendszerének, amit meg kell tanulnia elviselni, feldolgozni és - remélhetőleg - megkedvelni.
A kóstolás folyamata fizikailag is nagy sokk a szenzorosan túlérzékeny gyerekek számára, ezért eleinte olyan ételekkel érdemes próbálkozni, amelyek nagyon közel állnak a biztonságos ételeihez.
A fizikai tolerancia mellett nem kevésbé fontos az elme deszenzitizációja. Ez alatt azt értem, hogy a hozzászoknak a gondolathoz, hogy az új ételek kipróbálása nem félelmetes és kibírhatatlan dolog, hanem kellemes/semleges élmény, amit igenis túl lehet élni. Ez hatalmas önbizalmat ad nekik, illetve szép lassan, fokozatosan visszaépíti az elveszett bizalmat az ételek irányában, az evéssel kapcsolatban.
A folyamat lehetőséget teremt a gyerek számára az önszabályozásának visszaállítására az új ételekkel való találkozás után, ami borzasztóan fontos. Az önszabályozás egy olyan funkció, melynek egyik fontos eleme az érzelmek és azok kifejezésének szabályozása. Ez a negatív érzelmek esetében azok csillapítását, vagy kifejezésüknek bizonyos mértékű gátlását jelenti. Az érzelemszabályozás egy tanítható készség, amit a gyerek a velünk való mindennapos interakciók során sajátít el.
Ezért is fontos, hogy az új ételek bevezetését ne ad hoc módon, hirtelen ötletektől vezérelve tegyük. Az új ízekkel, textúrákkal való ismerkedés ARFID esetén egy hosszadalmas, icipici lépésekből álló folyamat, amelyhez sokszor szakember segítsége is szükséges. A jelenlegi állapot kialakulása hosszú hónapokat, éveket vett igénybe, így tulajdonképpen logikus, hogy a visszafordítása sem lehet sokkal gyorsabb. Ehhez jelent segítséget az étel-kapcsolás módszere.
(bővebben itt: https://www.arfid.demetrovics.hu/post/étel-kapcsolás-egy-hatékony-módszer-az-étrend-bőv%C3%ADtéséhez-arfid-os-gyerekek-esetén )
A módszer nagy segítség abban, hogy pontosan hogyan segíthetünk a gyermekünknek az új ételek elfogadásában.
Mit tegyünk az ételre adott negatív reakciókkal?
Szülőként, ha a gyerekünk szenzorosan érzékeny, könnyen abba a helyzetbe kerülhetünk, hogy a gyerek ellenáll, nem akarja megkóstolni az ételeket, illetve, ha mégis, öklendezik, fintorog, azt mondja, ez undorító, büdös, stb . Ebben az esetben tolerálnunk kell mindezt, hiszen így lesz képes hozzászokni az új szenzoros adatokhoz, ami ez esetben az új ételt jelenti.
Ha öklendezik, normalizáljuk. Ne csináljunk belőle nagy „ügyet”. Mondhatjuk esetleg, hogy „ez teljesen oké, mindenki öklendezik néha”. Vagy: „Ez egy új étel, teljesen rendben van, hogy nehéz ez neked”.
A cél az, hogy szülőként nyugodtak maradjunk, hiszen ekkor tudunk segíteni a gyereknek az önreguláció folyamatában. A gyerek, amennyiben nagy kihívást jelent neki egy étel, ránk nézhet kérdőn: „mégis hogyan egyem meg ezt?” Ilyenkor tulajdonképpen segítséget kér tőlünk, ha nem is szavakkal, de metakommunikatívan mindenképpen. És épp ezért fontos, hogy mi nyugodtak maradjunk, mert csak ekkor tudunk neki segíteni abban, hogy szabályozza az érzéseit. Ha nem tudunk nyugodtak maradni, akkor lépjünk ki a helyzetből, ha lehetséges, akár fizikailag, ha nem, akkor képzeletben. Kérjük meg a partnerünket, hogy egy időre vegye át a dolgot, és menjünk ki a szobából. Mondhatjuk, hogy „figyelj, nekem ez most nagyon nehéz, kimegyek egy picit, addig ide jön XY, és amint megnyugodtam, visszajövök.” Ha egyedül vagyunk, próbáljunk meg „ki-zoomolni”, távolabbról nézni a helyzetet, próbáljuk meg elmondani, mi olyan nehéz nekünk ebben. Sokszor ezek az apró „trükkök” a figyelmünk elterelésére, átirányítására is nagyon nyugtató hatásúak tudnak lenni. De vehetünk egy pár mély levegőt is, ha ez a módja az önmegnyugtatásnak közelebb áll hozzánk. Mindezt ráadásul meg is oszthatjuk a gyerekkel, nem bűntudatkeltő szándékkal, hanem az élmény megosztása, és az önmagunk megnyugtatására bevetett stratégia ismertetése miatt. Nincs hatékonyabb módja ugyanis az önmegnyugtatás tanításának a modellálásnál. Így két legyet üthetünk egy csapásra: mi is megnyugszunk, és közben neki is tanítottunk valamit az érzelemszabályozásról.
Gyerekek esetén az önálló érzelemszabályozást megelőzi az érzelmek együttes szabályozása, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a szülőt „használja” saját maga megnyugtatására, tőle kér segítséget, őt tekinti modellnek. Nagyon fontos, hogy a gyerek érezze, képes kontrollálni a helyzetet, hiszen ez lehetővé teszi számára, hogy bejósolja a kimenetet, ami csökkenti a stresszt. Ezért működik jól a tervezett kóstolás, mert a gyerek számára is kiszámítható helyzetet jelent, amelyben ugyan szenzorosan nehéz ingerekkel kell szembesülnie, de tervezett, kontrollált módon.
Együttes szabályozásnak nevezzük azt az interperszonális folyamatot, melynek során a résztvevők interakcióikat egy meghatározott minta alapján folyamatosan módosítják úgy, hogy együtt egy pozitív érzelmi állapotot hozzanak létre és tartsanak fent. Ez a közös szabályozási folyamat magában foglal sokféle kapcsolati mintát: egymáshoz illést, egymással ütközést, a kapcsolat megszakadását és a kapcsolat szakadásainak „megjavítását” is. Az együttes érzelemszabályozás folyamata sokrétű, és korántsem hibátlan interakció szülő és gyermek között, amiben nagy szerepe van a hibák kijavításának. Nem baj, ha valamit rosszul csinálunk szülőként, ha később igyekszünk kiköszörülni a csorbát. Soha nem a veszekedés, a konfliktus a probléma önmagában. A kapcsolatban bekövetkezett "szakadásokra" szükség van ahhoz, hogy a kapcsolat alakuljon, változzon, fejlődjön.
Az együttes szabályozásnak vannak automatikusan lezajló részei, ilyenek a másokhoz fordulás, szemkontaktus felvétele. Ezért olyan fontos, hogy mi hogyan reagálunk, amikor a gyerekünk szabályozatlanná válik. Ha mi nyugodtak, érzelmileg szabályozottak tudunk maradni, az a legnagyobb segítség számára. Az érzelemszabályozásban szerepet játszanak veleszületett tényezők (pl. temperamentum) és környezeti faktorok, melyek közül az anyai válaszkészség, melegség, támogatás, az elsődleges gondozók mentalizációs készsége és a kötődés minősége a legfontosabbak.
Az együttes szabályozást könnyebb elképzelni, ha ahhoz hasonlítjuk, ahogy biciklizni tanítjuk a gyereket. Eleinte tulajdonképpen mindent mi csinálunk helyette: egyensúlyban tartjuk a biciklit, megtartjuk őt magát, kormányozunk, és esetleg még a lábát is segítjük, hogy le tudja nyomni a pedált. Ahogy ügyesedik, már tud tekerni, de az egyensúlyozás még nem megy. Ahogy még ügyesebb lesz, kezdi megérezni az egyensúlyt is, és a szülő egyszer csak azt érzi, elengedheti, már magától is megy. Így van ez az érzelemszabályozással is: segítség nélkül nem megy. A gyerek egész kis korában sok érzelmileg szabályozatlan élményt él át, például indulatkitöréseket. Ha nem segítünk neki az érzelmei szabályozásában, akkor lehet, hogy erre maladaptív megküzdési stratégiával, például az érzelmek elnyomásával válaszol, ami további problémákhoz vezethet a jövőben. Az együttes érzelemszabályozás ezért nagyon fontos, mert megtanítja a gyereket, hogy hogyan lehet egy felkavaró helyzetet, érzelmet, vagy akár ingert elviselni és kontrollálni.
A konkrét helyzetre visszatérve, igyekezzünk csak pozitív, normalizáló visszajelzést adni. Még ha a gyerek kihányja is a megkóstolt ételt, próbáljuk a lehető legtermészetesebben kezelni. „Ó, drágám, ez kijött. Semmi baj, holnap újra megpróbáljuk.” Ez azért nagyon fontos, mert így biztosíthatjuk, hogy a gyerek szenzoros rendszere nyugodt maradhasson, amennyire lehetséges, illetve minél hamarabb visszatérhessen egy szabályozottabb érzelmi állapotba. Az új ételek eleve nagy megterhelést jelentenek, jó, ha nem rontunk tovább a helyzeten extra érzelmi mélypontokkal. Maradjunk nyugodtak, készüljünk fel mindenre. Ebben a folyamatban az extrém reakciókra is próbáljunk normalizáló válaszokat adni, nyugodt hangon. Minden normális, hiszen, ha belegondolunk, extrém helyzetben extrém választ adni normális. Egy szenzorosan túlérzékeny gyerek számára egy új étel extrém helyzet, az ő reakciója is lehet az eleinte. Az érzései, érzelmei együttes szabályozásán keresztül tanulja meg fokozatosan saját magát szabályozni.
Források:
Szia! Nemrég olvastam egy cikket arról, hogyan lehet növelni az esélyeinket a sportfogadásokban, és felkeltette a figyelmem a most nyitva platform, amely a magyar felhasználóknak kínál részletes információkat a legális fogadási lehetőségekről. A Mostbet igazán átfogó, hiszen nemcsak a sportfogadásokról van szó, hanem különböző bónuszokról és játékokról is. Fontos, hogy a weboldal transzparens és megbízható információkat nyújt, amelyek segítenek a felhasználóknak felelősen dönteni. Ha érdekelnek a legfrissebb hírek és ajánlatok, érdemes megnézni!