Bízzatok a gyerekeitekben!

Ez most egy személyesebb jellegű írás lesz, így az ünnepekhez közeledve. Ami miatt úgy gondoltam, klaviatúrát ragadok, az egy ARFID-os anyuka személyes posztja volt egy ausztrál ARFID-dal élők Facebook csoportjában. Az anyuka egy alapvetően nagyon pozitív írást tett közzé, saját magáról és a gyerekeiről készült fényképekkel együtt, ami arról szólt, hogy ő egész életében ARFID-os volt, azon belül is a szenzoros érzékenységek miatti válogatósság, illetve az evés és az ételek iránti érdektelenség, étvágytalanság miatti típusok jellemezték.

ARFID-os gyerekeket nevelő szülőként gyakran felmerül bennünk a kérdés, hogy mi lesz a gyerekünkkel, ha felnő, és ha lányunk is van, akkor még konkrétabban az a félelem is megjelenhet előbb-utóbb, hogy mi lesz vele a terhesség alatt, illetve hogyan fog majd gondoskodni a saját családjáról, ha arra kerül a sor. Ezek nagyon is reális félelmek, amelyekkel mindannyian szembe kell, hogy nézzünk a gyerekeink felnövesztése során egy ponton, és én úgy érzem, ehhez elég kevés segítséget kapunk. Sematikus, de kikerülhetetlen megemlíteni, hogy a ránk ömlő információ mennyisége elárasztó, a minősége pedig a legtöbb esetben minimum megkérdőjelezhető. Nem könnyű eldönteni, hogy melyek a hiteles tartalmak, vagy kik azok, akiknek bízhatunk a szavában, és érdemes követni a javaslataikat. Sok esetben az is ugyanennyire nehéz, hogy egymásnak ellentmondó információkkal bombáz minket az algoritmus, amiben ember legyen a talpán, aki kiigazodik, illetve egyáltalán átlátja valamennyire, hogy nem látja át. Még úgy is nehéz ezt menedzselni, ha az embernek ez a szakmája. Nem is beszélve arról a sok érzésről, amit mindez előhoz bennünk. Az ünnepekhez közeledve, ráadásul - azt hiszem -, mindez fokozottan igaz. A kisebb-nagyobb család elvárásai, a sokszor jóindulatú, de egy ARFID-os gyerek családjának életét mégis megnehezítő, segítő szándékú próbálokozások a rokonok, barátok részéről nagyon nehéz helyzeteket tudnak teremteni. Az ünnepekhez kötődő, hagyományos családi étkezések sokunk számára nem kellemes, hanem félelemmel, aggodalommal várt események, amelyek a gyerekeknek különösen nehezek lehetnek.

Talán írtam is már erről, de az biztos, hogy aki hozzám járt, az tudja, hogy azt gondolom az ARFID-dal kapcsolatban, hogy ez is egy sajátos idegrendszeri fejlődés eredményeként jön létre, ha tetszik, ugyanúgy neurodivergencia, mint a vele nagyon sokszor kéz a kézben járó autizmus spektrum zavar és ADHD. És mint ilyen, nem múlik el. Nem gyógyítható a szó klasszikus értelmében. És - a hozzánk járók számára szintén ismerős módon -, nem is tartjuk feladatunknak a gyerek „meggyógyítását’, az ARFID-ból való „kikezelést”. Amit reális célnak érzünk, az a gyerekek nagyon fokozatos, az ő saját szintjüknek megfelelő, a szenzoros nehézségeikhez, az ők és a családjaik egyéb sajátosságaihoz illeszkedő mértékű és minőségű kihívások elé állítása. Ebben a munkában tudjuk támogatni a családokat, kit rövidebb, kit hosszabb időn keresztül. Ez a munka mindig az érintett gyerek idegrendszerével együtt, és nem annak ellenében történik. Támogatunk, és nem átváltoztatunk. Ehhez sokszor van szükség arra, hogy a szülők, a tágabb család megértsék, mit jelent ez a betegség, miben tud, és miben nem tud a gyerkőc változtatni. Arra is szükség van, hogy szakemberként megértőek, türelmesek és elég tájékozottak legyünk azzal kapcsolatban, hogy egy adott családot éppen mennyire lehet terhelni, kihívások elé állítani. A változás mindig nagyon apró lépésekben, kedvesen, a gyerek saját motivációit alapul véve indul el, ezzel tudunk dolgozni. Az erőltetés a terápiában sem működik. Ezzel kapcsolatban a Finomhangoló Műhelyben dolgozó kollégáimmal együtt tervezünk összeállítani egy írást, ami abban is segíthet majd nektek, hogy megtaláljátok a megfelelő szakembert, akivel eredményesen együtt tudtok dolgozni.

A mostani posztot viszont amiatt kezdtem írni, amit én nagyon határozottan éreztem mindig is anyaként az ARFID-os gyerekeimmel kapcsolatban, és amire az írás elején említett ausztrál anyuka posztja most ráerősített. Ez pedig egész egyszerűen annyi, hogy bízzatok a gyerekeitekben. Bízzatok bennük akkor is, ha nehéz.

·      ha csak szénhidrátot esznek némi tejtermékkel

·      ha nem esznek semmit a bölcsiben, az óvodában, vagy az iskolában

·      ha nem esznek, csak akkor, ha ti etetitek őket

·      ha nem eszik meg, csak akkor, ha pont úgy, pont akkor, pont olyan hőmérsékletűen van tálalva

·      ha pont úgy néz ki, van felvágva, elrendezve

És a sort mindenki folytathatja a saját tapasztalataival:)

Egészen addig, amíg a növekedésükben vagy az egészségi állapotukban nem áll be hirtelen, drámai változás (fogyás, betegség, vitamin- vagy ásványi anyag hiány), bízzatok bennük! Bízzatok bennük akkor is, ha az orvos, pszichológus, óvónő, pedagógus, nagymama, szomszéd mást mond!  Ez az írás nem azt szeretné sugallni, hogy ne bízzatok senkiben, hanem inkább abban szeretnélek megerősíteni benneteket, hogy bízzatok a gyerekeitekben és magatokban, akkor is, ha nagyon máshogy néz ki az evése, mint az átlagos fejlődésű gyerekeké. Természetesen azt sem akarom ezzel mondani, hogy adjátok fel, és ne próbálkozzatok, különösen akkor nem, ha nagyon korlátozott étrendendje van a gyerekeiteknek. Szülőként, anyaként azt hiszem, nem is lehetséges „feladni”. Amit viszont valójában mondani szeretnék, az az, hogy sokszor az elfogadás messzebbre vezet, több eredményt hoz, mint a görcsös változtatni akarás, a gyerek evésének folyamatos, nagyító alatti méricskélése, javítgatása. A biztatás nagyon más, mint a noszogatás, vagy a manipulatív, jutalmazással egybekötött kóstoltatási kísérletek. A biztatást én úgy képzelem, mint amikor tudjuk, elismerjük és megértjük, hogy ez nehéz neki, de biztosítjuk egyrészt a feltételeket, hogy ha szeretne, kóstolhat, másrészt azt az érzelmi biztonságot, amiben tudhatja, hogy nem történik semmi, ha nem kóstol. A gyerekek, ha ezzel a kombinációval találják szembe magukat, azt azonnal megérzik, és ha nem is rögtön, de előbb-utóbb bennük is elkezdődik egy változás. A feszültség és elvárások helyett szabadság és a felfedezés együttes öröme tud kialakulni az étkezésekhez való viszonyulásával kapcsolatban, az asztal körüli együtt töltött perceinkben. És ez az, ami végső soron arra sarkallja őket, hogy saját indíttatásból felfedezzenek új ételeket. Elképzelhető azonban, hogy erre évekig kell várnunk szülőként. Az is előfordulhat, hogy nem velünk, hanem majd csak kamaszként, a barátaival, vagy felnőve, a partnerével fogja megkockáztatni ezeket a lépéseket. De ez nem jelenti azt, hogy kudarcot vallottunk. Annyit jelent, hogy neki több időre volt szüksége.

És itt jön vissza az említett anyuka sztorija. Ha egész életében nagyon korlátozott étrenden él, még akkor sem biztos, hogy baj van. Fel lehet nőni szénhidráton és némi tejterméken. Sőt, tovább megyek, rengeteg anekdotikus példa támasztja alá, de a szakirodalomban is elismert tény az, hogy ezek a gyerekek egészségesek, és abszolút nem betegesebbek, mint az átlagosan evő társaik. Természetesen sok mindent homály fed még az ARFID-dal kapcsolatban, és fény derülhet olyan összefüggésekre, amelyekről meg nem tudunk, de az biztos, hogy egy amúgy egészséges, energikus, nem beteges gyerek esetében a túlzott szülői szorongás nem előrevivő, hanem inkább akadálya a változásnak.  

És akkor álljon itt konkrétabban is az anyuka története. Az étrendje gyerekként, majd a terhességei, sőt, a szoptatás összesen 4 éve alatt is extrémen korlátozott volt, szinte kizárólag szénhidrátokból, azon belül is a „rosszabb minőségű”  ételekből (gyerek korában: chipszek, kekszek, üres tészta, kenyérfélék, édességek, sajtos pizza) állt. Abszolút semmilyen húst és gyümölcsöt nem evett soha életében, az egyetlen zöldségféle, amit fogyaszt, az a paradicsompüré és a salsa szósz. Felnőttként ehhez hozzá jött még a sajtos bagett, sültkrumpli salsa-szósszal, némi teljes kiőrlésű pékáru, és néhány paradicsom alapú szósz. Ennyi. Ennyi kell ahhoz - az ő szavait idézve -, a szervezetének, hogy fenntartsa magát, illetve, hogy még még új életeket is létrehozzon, tápláljon. A posztját azzal zárja, hogy milyen szerencsés, hogy a férje és a barátai is elfogadják olyannak, amilyen. A gyerekei szintén nagyon korlátozóan esznek, és rossz az étvágyuk, azonban minden ételcsoportból vannak ételek, amiket el tudnak fogyasztani, amit ő nagy dolognak tart.

És én is😊 Ez a történet számomra megint megerősítette azt, hogy mennyire relatív az, hogy mit jelent az, hogy egészséges táplálkozás, hogy az étkezés mennyire nem csak az ételről szól, hanem minden egyébről, ami körülötte történik.

És, hogy mennyire fontos az elfogadás ezen a területen is, és a bizalom, amit a gyerekeinkbe, és magunkba vethetünk.

Legyenek szépek, békések az ünnepek, amennyire ezen a helyen, ebben az időben lehet. Boldog karácsonyt, hanukát, vagy ki mit tart,

Orsi